Háromnegyed óra bolyongás      

Novák Levi

Az idei volt a harmadik év, hogy nem jutottam el a Fekete Zaj fesztiválra. Ennek csupán annyi jelentősége van, hogy már egy ideje követem a fesztivál alakulását, a fellépőket, szépen végighallgatom a kedvcsinálónak összerakott lejátszási listákat az előadókról – és idén botlottam bele a The Devil's Trade-be. Már egy ideje kiestem a "magyar metálos" közegből (azért az ilyesmiből általában kinő az ember), illetve inkább azt mondanám, meglehetősen unalmasnak találom (az amúgy sokszor rettentően primitív) zenei megoldásokat és közhelyeket, amikkel a legtöbb metalt játszó együttes operál; ha pedig ráadásul még magyarul is írják a dalokat, az szinte tökéletes recept a teljes jellegtelenséghez (vagy még rosszabb, pocséksághoz). A The Devil's Trade nem is kifejezetten metal, inkább doomfolk, vagy darkfolk. (Zúzás persze van, műfaji sajátosság.) Az énekes-dalszerző-gitáros frontember Makó Dávid, akinek sokáig ez egyszemélyes projektje volt, a tavalyi évben egészült ki a projekt zenekarrá – a dobok mögött Binder Gáspár, a billentyűknél Tóth Gábor. Így az új albumon, melynek a címe Vidékek vannak idebenn, nem csak a magyar nyelven írt dalok és a meglehetős jó érzékkel feldolgozott népdalok jelentenek újdonságot az eddigi albumokhoz képest, hanem újfajta zenei megoldások is megjelennek.

Maga az album nagyjából háromnegyed óra; magyar és angol nyelvű számok váltják egymást. Az egész anyag lassan folyó, sokfelé tartó; sokszor ismerősnek hat, de a közhelyességet mindig sikerül elkerülni. Kicsit olyan hallgatni, mintha az ember hatalmas ködben tartana valamerre, úgy, hogy csak nagyjából tudja az utat; a tér felfoghatatlansága ilyenkor felnagyítja az ember magányát. Egyébként úttalan úton járunk, itt-ott találni csak igazodási pontot. A dalok sorrendje egy egész napon vezet végig; az első daltól (Én felkelék) az utolsóig (Új hajnal már nem jő) keressük az utat a ködben; az út sikere azonban kétséges (sőt). Az album narratíváját remekül erősítik a népdalfeldolgozások; a feldolgozás nem is feltétlen jó kifejezés, inkább egészen szokatlan, ám értő interpretációkat kapunk, ami a magyar könnyűzenei színtéren manapság kifejezetten üdítő, mintha Makó mindig keserveseket és siratókat énekelt volna. A saját szerzeményeknél megjelennek vissza-visszatérő motívumok, zeneileg is és szövegileg is, azonban a dalok nem válnak önismétlővé. A hangszerelés egészen szikár, sokszor csak kitartott riffek és sámándob-szerűen ritmikus dobszó kísérik az éneket, azonban jó érzékkel sikerül csavarni az ismerős sémákon, mielőtt azok unalmassá válnának.

A Vidékek vannak idebenn persze nem való mindenkinek (műfaji sajátosság!) – viszont egy próbát még a műfajt nem kedvelőknek is érdemes tenni; ha pedig valaki népdalhoz nyúl, azt tegye hasonló értéssel és érzékenységgel, mint Makó Dávid. 



© 2023 | milyenlett? blog
Powered by Webnode
Create your website for free!