Az én személyes tragédiám

Novák Ábris

Ez a budapesti The Deep End duó első albuma, Our National Tragedy címmel, amiből, ha nem vagy teljesen naiv, mint én, sejtheted, hogy lesz egy kis politikai töltete.

Ha nem sejted, ismét, mint én, akkor az első szám (Growing Pains) egy nagyon kellemes atmoszférával kezd el körülölelni, ami hét percig olyan jól hullámzik, hogy talán fel sem tűnik az idő múlása igazán, aztán sajnos beúsznak unalmas post-rock riffek és néha tempóban el-el csúszó (amitől, feltételezem, az experi címkét kapta Bandcampen, mert ez a legkísérletibb eleme gyakorlatilag az egésznek) klisés dob ütemek.

Itt jegyezném meg, hogy tök jó, ha a hosszú számokat movementekre osztja fel az ember, de igazán lehetnének akkor akár úgy is összefűzve ezek a külön darabok, hogy értelme is legyen a dolognak, akár haladjon valahová az egész.

Ezt a post-rock izét szerencsére egész hamar váltja egy új, csillogósabb movement, amit azután nem sokkal, hogy már épp belefeledkeznél ismét szétszabdal a dob és a gitár.

Innentől már az experimentális zenétől az egész olyan távolra kerül, mint Makó Jeruzsálemtől, ahogy azt mondani szokás. A post-rock dobolós-gitározós dolog marad végig, amiben azért néha egy-egy szép motívum, ízlésesen visító gitár és magávalragadó hangulat megcsillan, de sajnos rettentően unalmassá válik már a második szám közepére.

Ez egyébként az album címadó száma és az elején még fenntartja a reményt, hogy ez valami más lesz, mert zajos egyszálgitáros énekléssel indul, amiről szintén nincsenek szép gondolataim, de ez most részletkérdés igazából. Ezután megpróbál valami zajos dologból átnavigálni kellemetlenül hosszan a szám és az album központi eleméhez. Ez a "mindent akarok" mondat egyre gyorsuló kántálása "kemény" torzított gitár és primitív dob motívumok kíséretében. Ez olyan szájbarágósan teszi nyilvánvalóvá a közölni kívánt gondolatot, miszerint ugye ez a két szó a nemzeti tragédiánk, hogy az már fáj. Ezután a maradék tíz (!) percben lecsendesül a dolog, majd egy agresszív, zúzós fél percben teljesedik ki a szám (aminek a végére az Ableton metronómja még be is hallatszik, talán ez az experimentális?).

A March Protest Hope-ról igazából már csak annyit mondanék, hogy sok. Sok ez a negyedóra. Tüntetésekről bevágott szövegrészletek és ismét nem túl kreatív rock egyvelege, ezt sem kellett volna ilyen hosszúra nyújtani.

Talán az egész albumnak ez a baja, hogy hosszú, nagyon önismétlőnek tűnnek a sablonos riffek és a szövegek is. A számok érdekes pillanatait egy EP-be tömörítve akár szívesen is hallgatnám. Az üzenet is oké, azzal igazából lehet azonosulni, de ki lehet ezt sokkal ízlésesebben és kreatívabban fejteni. Amúgy szerintem politikát belekeverni a dolgaiba egy zenekar ráér majd akkor, mikor már van is közönségük is, nem kell egyből az első lemezen nagyokat mondani.

Az is nagy kár, hogy az album eleji szép atmoszférákból szinte semmi nem vonul végig az egészen, megfontolnám a zenekar helyében az ambientre váltást.

Tulajdonképpen lenne bennük potenciál, kár lenne a továbbiakban is bugyuta, forradalmi daloknak álcázott rockos nyafogásra pazarolni.




© 2023 | milyenlett? blog
Powered by Webnode
Create your website for free!