Redukált rituálé – Porteleki Áron Smearing c. lemezéről

Kovács Balázs

Porteleki Áron a hazai szabadimprovizációs zenei közeg fontos szereplője, aki egyaránt alkalmazza a kortárs tánc, a metál és az elektronika eszköztárát is. Zenei előzményei a punk és keleti zene fúzióját kereső Dorota, a szabad improvizatív kísérleti zenei 12z nomeg a folk és kísérleti zene (Parasztok Atmoszférában) határozott zenei vonalat jelölnek ki. Második szólólemeze, a Smearing kiindulópontját Kelemen Patrik Cryptic Bodies//Titkos testek c. táncdarabjához készült hanganyag jelentette. A zenei anyag ebből az előadásból nőtt ki és alakult tovább önállóan, kiérlelve az album koncepcióját.

Ha csak az utóbb említett kulcssszavakat és előzményeket összeadjuk, akkor ezek folytatásaként arra számíthatnánk, hogy friss, improvizatív, erőteljes, rituális, de ugyanakkor játékos zenét hallunk majd. A recept és a hozzávalók adottak, de persze a szabad alkotó jellemzője az is, hogy mind nagyobb rizikót vállalva nem feltétlenül fog ezeknek az elvárásoknak megfelelni. Porteleki Áron épp ilyen: a Smearing-en a ritualitás helyett sokkal inkább állóképszerű, hangulatukban pedig feszült, disztópikus jelenetek váltják egymást; az improvizáció erejét többszörösen felülírta a szerkesztettség és rétegződés; a játékosság pedig szerkesztői öntörvényűséggé változott. Összességében olyan érzést kelt az egész, mintha egy nemlineáris dramaturgiára épülő hangszínházi előadáson ülnénk, ahol az események az egymást váltó jelenetek mögött egy másik hangtérben és máskor, kimondatlanul történnek; azoknak csak valamelyik furcsa kivetülését kimerevítve, az időből kiszakítva tudjuk kitapogatni, és ugyanezzel a mozdulattal el is kenjük. Nagyon óvatosan kell ezért ehhez a masszív és polimorf anyaghoz hozzányúlni, de ugyanakkor mégis meg kell tennünk alapvető kijelentéseket - akár igazak, akár nem. Kiindulásképp ezért leírom, hogy értelmezésem szerint a Smearing a (saját) testbe történő beavatkozást (legyen az akár protézis, akár egy sérülést gyógyító műtét), az azzal járó elkerülhetetlen fájdalmat, a fájdalmat érző öntudat és érzékelés ideiglenes kikapcsolását hordozza, ezzel együtt a dramaturgia pedig belső monológgá redukálja/absztrahálja a mögötte sejthető rituálét, áldozattételt.

Még ha nem is teljesen igaz ez az állítás az albumra nézve, érdemes ebből a nézőpontból feltárni, hogy mi és miért következhet egymás után az egyes felvételeken. A Womb of Drum például egy komoly, mechanikus és sötét pulzálás, ami a Lángolón megjelent elemzéssel ellentétben szerintem egyáltalán nem lassan kibomló utazás, hanem egy egészen statikus, belül fortyogó hangtest, aminek a végén kinyíló (és amúgy nagyon szép) akusztikus lezárás sem ad feloldozást, mivel előtte sem történt meg - szándékosan - az az aktus, ami erre okot adhatna. El lehet képzelni, ahogy élő előadásban az őrületig fokozódhat ez a posztapokaliptikus lüktetés, de a hangfelvételen inkább enerváltságával lenyűgöző ez a hosszú, szinte időtlen darab, amiben az extázisnak csak lázálomszerű emléke pislákol.

Időben kiteríthető struktúrával az In My Skull-ban sem találkozhatunk: rideg, eseménytelen kollázs, aminek hatását csak erősíti a disszonáns előtér. Ehhez képest a dinamika konkrétabb tüneteivel találkozhatunk a free jazz és death metal trafóházban történő keresztezéseként is értelmezhető B.L.S., majd az elszabadult gitárpergetést és üvöltést éteri kórussal kísérő Dancing Dreamon esetén, beleszaladva a Golyam Gryakh kántálós, keleties, törzsi sodrásába. Visszatekintve, egy szertartást vagy beavatkozást megelőző, monoton jellegükkel feszítő előjátékokat zár.

Különösen nagy kihívás hallgatni a szavalásra, szövegelésre épülő felvételeket: a Palace és az Enigma film noir minihorrora kegyetlenül szenvtelen, és bele sem merek gondolni, milyen hátborzongató lenne, ha magyarul hangozna el ugyanabban a hanglejtésben, hogy "köszönöm". A dolgok valahol itt történnek meg: a test szembenéz a fájdalommal, egyszersmind új érzékelési csatornákat kap. Az album ellensúlyaként tekinthető a Pay The Pain: groteszk, vicces, meglepő és nyomasztó közjáték egyszerre; és hasonlóképp kiemelkedik a Cryptic Bodies, aminek fajsúlya, elementáris ereje által elsőként vágyom rá, hogy ez a szám tartson tovább is. A korábbi elmondott szövegek elüvöltésében válik dramaturgiailag konvencionális beavatássá a Nobodyone ünnepélyességében tetőző folyamat, amiben végre a szavaink már feladatkörüket veszíthetik. Ez utóbbi két szám szerintem az albumban rejlő energiák hordozója: nem tudjuk, hogy mit és miért, de felszabadítanak.

Az előadó-alkotó tehetségét mutatja, hogy improvizatív előzményeivel párhuzamosan otthonosan mozog a kiszámítható témák között is és képes egy olyan, az album egészét markánsan átható világot tárni elénk, amiben nincs különösebb helye a frissességnek, a játékosságnak vagy az iróniának: az esetlegesség csupán statisztikai adat, a mindent elborító sötét hangulatra pedig nincs igazi feloldás, megtisztulás.

Összességében, az albumot értékesnek, fontosnak és nehezen hallgathatónak tartom, amiben ott a lehetőség, hogy váratlanul életre keljen. Érdemes eljátszani a gondolattal, mi lenne, ha a Womb of Drum és a Nobodyone dionüszoszi örjöngésbe csapna át, a Pay the Pain felrobbanna az öniróniától, az Enigma (de akár a Palace is) magyarul szónokolna, a Cryptic Bodies mindegyik között a leghosszabb szám lenne, a záró Powehi és a Forest Home között pedig ne négy perc lenne a szünet, hanem végtelen. És mi lenne, ha az egész legalább annyira értelmezhetetlen és radikális módon szétszőtt lenne, hogy egyáltalán ne hiányozzon a katarzis. Ugyanis a Smearing egy erejét, lelki súlyát megmutató, de a feloldozástól megfosztott, absztrakt rituálé.

Linkajánlók:

- MMN-interjú: interjú

- lemezkritika a Komakino blogon

- Kelemen Patrik Cryptic Bodies//Titkos testek c. táncdarabjához kapcsolódó esszé 



© 2023 | milyenlett? blog
Powered by Webnode
Create your website for free!