KOLLOID AND THE ELECTRO SONIC DREAMS – MIKOŁAJ RYTOWSKY (POL), ROBIN MICHEL (SUI)

Ádám Péter

Érkezésem előtt nem sokat tudtam az előadókról, de az Átlátszó Hang Újzenei Fesztivál általában nem okoz csalódást, illetve az esemény leírása is izgalmasnak tűnt. A koncert, ismeretlen okból, majdnem fél órás csúszással kezdődött, ami alatt volt szerencsém egy kicsit tanulmányozni a színpadon elhelyezett eszközöket. Jobb oldalon egy viszonylag szokványos akusztikus dobfelszerelés volt, többféle ütővel és néhány extra kiegészítővel: hangtálakkal és krotolákkal, amik tulajdonképpen hangolt apró cinek. A színpad túloldalát elektronikus eszközök tarkították: egy kisebb koffernyi moduláris szintetizátor, egy táblagép, egy laptop, egy MIDI controller és egy hangszedő.

A két szigetet összekötő kábel kötegek és a dobtestekre erősített trigger modulok azt jelezték előre, hogy valószínűleg a dobnak nem csak az akusztikus hangjait fogjuk hallani, de legalábbis befolyással lesz az elektronikára. Ezt az elképzelésemet a konferanszié is megerősítette az előadás előtt, ahol elmondta, hogy a dob, az elektronika és a vizuál szoros összhangban lesznek és alakíthatják majd egymást.

A vetítés javarészt (torzított) geometrikus elemekből épült fel, legtöbbször fekete és sárgás, szépia színekben pompázott. Utóbbi talán a cintányérok réz-arany árnyalatát hivatott hangsúlyozni. A műsor különböző pontjain a dob triggerek más és más paramétereit szabályozták a vizuális tartalomnak, például az egyik leglátványosabb az volt, amikor az egyik darabban a ritkán használt lábdob az egyébként fekete hátteret változtatta egy-egy pillanatra fehérre, ezzel olyan nyomatékot adva neki, ami pusztán a lábdob puffanó hangját hallva talán nem is lett volna annyira meghatározó. Máskor a tamok ütése görbítette meg a különböző poligonok oldalait vagy éppen a pergő választotta ketté a vetített teret, és az ütések ereje növelte a középen kialakult űr nagyságát.

A dob természetesen nem csak a vetítést befolyásolta, de a hangzást is. Mintha a dobot kísérve és utánozva egy zenekar játszana, a lábdobbal azonos ritmusban időnként akkordok szólaltak meg a szintetizátorokon, míg a pergő játék sebessége definiált különböző dallamokat, stb. Néha "csak" effektusokkal egészítette ki a dob akusztikus hangját az elektronika: különböző tereket szimulált vagy éppen izgalmas frekvenciákat emelt ki.

A közönség sorai között és a nézőtér két szélén pergődobok sorakoztak már az előadás kezdete előtt. Először azt gondoltam, hogy dekoráció gyanánt vannak ott, hangulati elemként erősítik a nézőben a dob fontosságát. Amég várakoztunk hallani véltem, ahogy a sodronyok vibrálnak, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget egészen addig, amíg a koncert el nem kezdődött. Amikor az előadók elfoglalták a helyeiket és az elektronikáért felelős Robin Michel virtuális fader-eket kezdett állítani a táblagépén, a sodronyok zaja erősödni kezdett! Ekkor vált egyértelművé, hogy ezek preparált hangszerek és a színpadról vezérelhető a rezgésük gyorsasága. Az alsó bőrre belülről egy zümmer volt erősítve és ez rezgette a sodronyt. Ezzel gyakorlatilag több új dimenziót is nyitottak, hiszen egyrészt az extra pergők térben mögöttem helyezkedtek el, illetve a rezgés sebességének drasztikus növelésével konkrét zenei hangmagasságok tudtak létrejönni, ami rendkívül szokatlan felhasználása egy alapvetően ritmust biztosító hangszernek. Az egész előadás alatt körülbelül háromszor csendültek fel a sodronyok, mindannyiszor megleptek és olyan szokatlan helyre irányították a figyelmemet, ami után egy más helyzetben átlagos színpadi jelenség is újszerűnek hatott. Mint a dobolásra általában, jellemző volt a teljes műsorra a nagy dinamikatartomány kihasználása: pianissimo-k és fortissimo-k váltották egymást ízléses (de)crescendo-k formájában, néha pedig olyan kellemes váratlansággal, ami a vetítésen elkalandozó nézők figyelmét is visszaterelte a zenére és a zenészekre.

A koncert alig 40 perces volt, de annyira lekötötte a figyelmemet, mintha 15 percig tartott volna csupán… A közönség egészén azt éreztem, hogy hosszasan tudtuk volna még hallgatni és nézni az előadókat és a vetítést. Tökéletes harmóniában dolgozott a három "összetevő": virtuóz dobolást, remekül megmunkált, kellemes szintetizátor hangokat hallhattunk és csodaszép vizuált láthattunk. Összességében olyan audiovizuális élményben volt részem, amiben még talán sosem.

Robin Michel olyan architektúrát hozott létre, aminek a középpontjában ugyan Mikolaj Rytowsky kimagasló dobolása állt, mégis bőségesen telt volt a hangzás és annyira sok komponensből tevődött össze a teljes hangkép, hogy egy nagyobb zenekar is megirigyelte volna… Nem beszélve a zenével teljes összhangban pulzáló grafikus elemekről, amik kiterjesztették az audió élményt és olyan vizuális visszacsatolást adtak a nézők számára, ami még közelebb hozta a ritmusokban rejlő mélységeket.



© 2023 | milyenlett? blog
Powered by Webnode
Create your website for free!