Metallica: 72 SEASONS 

Fejér Gergely

Kevés zenekarnak kell nagyobb elvárásoknak megfelelnie a saját rajongótáborával szemben, mint a Metallicának. Mondhatnánk, hogy ez a világ egyik legnépszerűbb, hosszú idő óta működő zenei formációja. Talán a fogyasztók jogosultsága is kialakult: "Már évtizedek óta elkötelezettek vagyunk, úgyhogy adjátok meg, amit akarunk."

Akárhogy is van, a Metallica-hívők néha egyenesen durvák tudnak lenni. Lou Reed - Lulu című kollaborációs albumával vagy akár a 2003-as St. Angerrel szembeni ellenérzések erre a legjobb példák. Még a basszusgitáros Robert Trujillo is elismerte, hogy a rajongók néha kissé önfejűek.

Az utóbbi években ezek az érzések nagyrészt lecsillapodtak, miután a Metallica művészi irányt váltott a St. Angerrel tetőző alternatív metál hangzástól és visszatért a jó öreg thrash metálhoz, amelynek úttörőjeként működtek közre. Ez hallható volt a 2016-os Hardwired... to Self-Destruct-on - a Metallica legdurvább thrash-je a '80-as évek óta. Volt egy "visszatérés a garázsba" hangulat a felvételeken, ami üdítően hatott a St. Anger és a Death Magnetic kissé túlfőzött produkciója és hangszerelése után.

Az album nyitó, címadó dala adja meg az alaphangot mind hangzásvilágban, mind tematikailag, ahogy a "groove-os", tizenhatodos lábcinek Lars Ulrich "uptempós" ritmusában záródnak. James Hetfield enyhén kitartott hangon és magasabb regiszterben énekel - ahogy az album nagy részében -, így a versszakok alatt finom dallamokat, a refrén belépésénél pedig szárnyaló előadást hallhatunk. Dalszöveg alapján ez a szám vezeti be a visszaemlékezés és nosztalgia laza fogalmait, amelyek végigkísérik az egész lemezt.

Az alapötlet illik egy olyan albumhoz, amely gyakran merít az előző zenéikből, miközben nem másolják önmagukat. Itt van egy olyan zenekar, ami sokszor változtatta zenei identitását és elérte karrierjében azt a pontot, ahol világosan meg tudja különböztetni, mi működött és mi nem. Az összetett If Darkness Had a Son foglalja legjobban össze ezt, mivel egy dalban átfogja a Metallica különböző korszakait.

Ulrich ismétlődő pergő-rolljával és Hetfield "temptation" szavának feszültségkeltő ismétlésével kezdődik a szám, amely a Metallica kiterjedt repertoárjának minden részéből merít: a Load/Reload alt-metálja bekúszik a zúzós-akkordok dominálta versszakokba, míg a dal közepén a hangszeres leállás és dinamika hangsúlyozása a One és a Hardwired - Spit Out the Bone csúcspontjának progresszív szerkezetét idézi. A 72 Seasons további nyilvánvaló visszautalásai közé tartozik a Screaming Suicide központi riffje, amely a Kill 'Em All tömörségét idézi; vagy a You Must Burn! "headbangelős" ritmusa, amely a dicsőített ...And Justice for All - Harvester of Sorrow mély vágására emlékeztet. A tanult Metallica rajongó számára, aki felismeri ezeket a hangzásbéli húsvéti tojásokat, a 72 Seasons egy folyamatosan jutalmazó zenehallgatási élmény.


Mindeközben az erős előadások minden dalt a legjobb fényében tüntetnek fel - különösen James Hetfield énekét. Előadásmódja, technikája ugyanolyan tiszta és magabiztos, mint mindig. Képes arra, hogy dallamokat fonjon a riffek köré és hogy dalszövegei átütőek legyenek. A Room of Mirrors személyes elmélkedései és a záró Inamorata érzelmes, félig akusztikus kiállása illusztrálja legjobban ezt az énekesi képességet, illetve szavainak hozzáadott érzelmi súlyát. Mindez felveti a kérdést, hogy Hetfield kiadna-e valaha egy szólóénekesi-dalszerzői albumot, mivel a 72 Seasons néhány kiemelkedő pillanatában remek formában van.

A banda többi tagja már szinte ijesztően profi és automatikus. Ulrich és Trujillo szoros alapot biztosítanak Kirk Hammett "riffszövevényeinek", amely a brit heavy metal új hullámának nagy lexikonjából (Shadows Follow), blues rockból (Sleepwalk My Life Away) és teljesen vad thrashből (Lux Æterna, Chasing Light) merít. Ez a változatosság - és Ulrich képessége, hogy "dobfillekkel" irányítsa az átmeneteket - egységes áramlást ad a tracklistnek (az egyetlen enyhe zavar a repetitív Crown of Barbed Wire).

Van egy olyan szintű önazonosság és következetesség, ami a 72 Seasons-t a St. Anger, a Hardwired és a Death Magnetic elé helyezi, még úgy is, hogy talán nem ez a 21. század legjobb Metallica albuma, de abban biztos vagyok, hogy ez a 21. század legjobb thrash albuma. Ez egy olyan zenekar hangja, amely jól érzi magát, rengeteg riffet játszik és saját örökségét a metál mestereként vállalja.

A Metallica minden korszaka képviselteti magát a 72 Seasons-on, de olyan őszinte, szinte tudatalatti módon, ami a zenekart eredendően a gyökereihez irányítja vissza. A hardcore rajongók számára ez egy illusztris életművet tükröz és megérdemli a megszállott elemzést. Ugyanakkor az album azt a nyilvánvaló Metallica hatást is eléri, hogy a beavatatlanok számára tökéletes bevezetésként szolgáljon a heavymetál világába.



© 2023 | milyenlett? blog
Powered by Webnode
Create your website for free!